A többoldalú diplomácia dicsérete

„Bilaterális korban élünk, amikor a nemzetközi politikában a kétoldalú kapcsolatok mindent felülírnak. A multilaterális diplomácián alapuló intézmények általában vesztésre állnak, megítélésük a bilaterális kapcsolatok bajnokai részéről lesújtó, és általában úgy tűnik, hogy a nagy nemzetközi szervezetek kora is leáldozóban.

Különösen így érződik azóta, hogy új kormányzat határozza meg a folyamatokat Washingtonban. Az Európai Unió elsőként szembesült a változás következményeivel: látványosan kimaradt az orosz–ukrán háborús konfliktus rendezését szolgáló tárgyalásokból. Kaja Kallas külügyi és biztonságpolitikai főképviselő hiába ment az amerikai fővárosba, hogy találkozzon a külügyminiszterrel, Marco Rubio minden magyarázat nélkül lemondta találkozójukat. Maroš Šefčovič kereskedelempolitikáért felelős biztossal legalább szóba álltak amerikai tárgyalópartnerei – igaz, eredmény nélküli volt az egyeztetés, mint azt az unióval szemben kivetett vámok mutatják.

Legszebb öröm a káröröm – mondják. A közvélemény azon része, amely kritikusan figyelte az Európai Bizottság utóbbi időszakban Magyarországgal szemben kifejtett tevékenységét, örömmel konstatálja a vesszőfutást, és teljes erőből támogatja a bilateralizmus újbóli térhódítását.

Úgy tűnik, a második világháború utáni rend eróziója magával rántja a multilaterális diplomácia elveit és játékszabályait, ismét a szuverén nemzetállamokat állítva kizárólagos szereplőként a nemzetközi politika színpadára. Így volt ez évszázadokon keresztül, az államalakulatok kétoldalú kapcsolatai határozták meg az emberiség történelmét. Először az első világháború után valósult meg az a javaslat, hogy multilaterális szervezetekkel próbálják elejét venni újabb háborúk kirobbanásának, sikertelenül. A Népszövetség lebénulása, majd szétesése rengeteg tanulnivaló leckét adott a második világháború utáni emberiségnek. Ám úgy tűnt, akkor, egy újabb világégés után megtanulták a leckét a döntéshozók. Jobboldaliak, baloldaliak, kereszténydemokraták és szociáldemokraták, amerikaiak és szovjetek, hívők és ateisták – még ha egy világ választotta is el őket egymástól, egy dologban egyetértettek akkor és aztán évtizedeken keresztül: a multilaterális intézmények hozzájárulnak egy jobb és békésebb világ megszületéséhez.

Akár az ENSZ-ről, akár a NATO-ról, akár az Európai Unióról, akár bármelyik másik multilaterális szervezetről van szó, mindegyikre igaz, hogy a nagyhatalmak önkorlátozására és a kis országok felülértékelésére épül a működésük. Mindegyik szervezet működtetése érdekében az Amerikai Egyesült Államok önkorlátozást vállalt, és azt a kötelezettséget, hogy olyan, nála lényegesen gyengébb és szegényebb országokkal kelljen egyeztetnie, amelyeket egyébként bármikor megfenyegethetne vagy elsöpörhetne katonai erővel.

Miért tette mindezt? Mert ő és a többi állam is egyetértett abban, hogy a multilaterális szervezetek működtetése olyan önkorlátozást követel meg, amely az egész nemzetközi politika számára egy jobb és békésebb világot eredményez. Az egész bolygón persze nem tudta kiküszöbölni a háborút, de a nagyhatalmak erővel való visszaélésének bizonyos fokig gátat szabott. A kis és kevésbé tehetős országok is okkal bízhattak abban, hogy erejükön felüli, méltányos elbírálásban részesülnek a nemzetközi kapcsolatokban.

Most ismét a bilaterális kapcsolatok időszakát éljük. A nagyhatalmak – vagy nagyobb hatalmak –fenyegetőzhetnek, zsarolhatnak, sarokba szoríthatnak kisebb és kiszolgáltatottabb országokat, őket saját magukon kívül úgysem védi meg senki. 

Furcsa, hogy kis hazánkban is sokan örülnek neki, bízva az erősebb hatalmakkal folytatandó kétoldalú tárgyalásokban. Nehogy hiú ábránd legyen ez is!”

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert